HUSZONEGYEDIK

Szép estét mindenkinek!

Mint látjátok, megérkezett az új rész. Sajnálom, hogy ennyit kellett várni, de elkezdődött a nyár, én pedig úgy ellustultam az első pár napban, hogy azt sem tudtam, milyen nap van. Na, de a lényeg, hogy itt vagyok, itt van az új rész, ami remélem elnyeri a tetszéseteket.

Ma megfogant bennem a történet végső sorsa, miszerint 30 fejezet lesz+az Epilógus. Nem szeretném tovább húzni, mivel már több mint egy éve írom, illetve nem szeretném az egyetemre tovább vinni magammal, mivel tudom, hogy nem lenne időm rá. Így hát ebből a maradék kilenc részből minde

n ki fogok hozni, amit csak lehet, és amit még akarok.

Nagyon örülnék most is a visszajelzéseknek, mint mindig, köszönöm az előzőekhez érkezett kommenteket, és köszönöm, hogy már 109-en vagytok!<33

Sok puszi, és jó olvasást! :) 

Bella

ui: Tudom, nem szoktam zenét betenni, de most ezt hallgattam, és szerintem illik a részhez is, meg amúgy is gyönyörű, szóval ajánlanám a fejezethez, és ha vége indítsátok újra!:)

...........................................................................

Lángok

(Zene)

Zayn Malik

A kósza cseppek monoton hangon csapódtak a barna kőnek, a Nap halvány vonallá préselődve világította be a dombokat. Az égbolt narancssárga palástot húzott magára, néhány helyen apró ecsetvonásra emlékeztetve színezte rózsaszínre az eget a természet. A madarak szinte álmosan csipogtak a fák ágain, a tegnapi esőre mindössze a vizes fűszálak emlékeztették az embert. Hajnalodott.

Kezeimet szinte alig éreztem, zsibbadtan pihent testem mellett, az Övével közrefogva. Hirtelen eszméltem fel, szinte meglepődve pillantottam rá. Itt van mellettem. Fejét vállamra hajtva pihent, pillái néha meg-meg remegtek a világ zajaira. Percekig figyeltem nyugodt arcát, ellágyult vonásait, hullámos haját, mely lágyan keretezte hófehér arcát. Óvatos mozdulatokkal próbáltam kihúzni kezeimet szorító bilincséből, kezei azonban még inkább belém mélyedtek. Halovány mosoly futott végig arcomon, engedelmeskedve dőltem hátra a nyikorgó hintaágyon. Rendben Rose, ha ezt akarod.

Némán húztam elő a zsebemben pihenő papírdobozt, melyből patakokban zúdult alá a jéghideg víz. Remek, oda egy doboznyi cigim az ő hisztije miatt. Mérgelődve pillantottam rá, tekintetem mégis lágyan vizslatta Őt. Idegesített a jelleme, a makacssága, az okoskodása, minden, ami Ő volt. Mégsem tudtam rá haragudni. Valamit megtört bennem, amitől újra azt éreztem, hogy élek.

Halk szuszogása hirtelen felerősödött, mintha valamitől megrémülne, kezeimet dereka köré fonva vontam magamhoz. Szemei hirtelen pattantak ki, tekintete álmosan pásztázta arcomat. Szám akaratlanul is mosolyra húzódott, mire arcát eltakarva válaszolt.

-Jó reggelt – mély hangom szinte suttogásnak hatott, válaszul bólintva csúszott ki ölelésemből. Apró nyögések közepette nyújtózkodott végig az ágyon, kezét megmozgatva nyomta fel magam törökülésbe.

-Mindjárt megfagyok – kezét melle alatt összefonva didergett, a földön heverő takaró után kapva terítettem hátára a puha, szürke pokrócot. Halovány mosoly futott végig arcán, fejét hátra döntve figyelte a felkenő nap sugarait. Tekintetem az asztalon heverő telefonomra vándorolt, a kijelzőről 4:38 perc köszönt vissza. Idejét sem tudtam, mikor keltem fel utoljára ilyen korán, hiszen a turnék alatt jóformán ekkortájt tértem nyugovóra. Szemem sarkából figyeltem Rose-t, pillantását az égboltra szegezve figyelte a hajnal játékos fényeit. Egyikünk sem szólt a másikhoz, némán figyeltük ahogyan a narancssárga korong lassan beteríti a horizontot. Szinte elmerülten a narancsos tengerben, éreztem, ahogy a felkelő Nap sugarai lágyan simogatták arcomat. Békesség és nyugalom áradt szét az elmémben, s végre úgy éreztem kezdem visszakapni a régi önmagam.

- Ideje lenne hazamennem – türelmetlenül pattant fel, kezeit összedörzsölve fonta körbe testén. Értetlenül pillantottam rá, nem értettem a hirtelen jött gondolatokat. Hiszen egész éjszaka itt maradt, ez a pár óra már semmit sem számít. Hagytam a tiltakozást, hiszen nála semmit sem ér, még a józan ész sem diktálhat neki. Halvány mosollyal bólintottam, a szomszéd házra mutatva jeleztem, szabad az útja. Nem szólt semmit, némán ácsorgott előttem. Hezitálva billent egyik lábáról a másikra, ujjait tördelve figyelte arcom. Kérdően pillantottam rá, mire lassan lehajolt hozzám. Ajkait arcomhoz nyomva szinte jelentéktelen csókolt lehelt rá, arcát pirosra festette az oda tódult vér.

- Köszönöm – motyogta, szinte szégyellve ejtette ki száját a szót. Nem válaszoltam, mindössze egy halk nevetés tört fel belőlem.

- Bármikor, Rose. Neked bármikor.

Natalia Konstantinova

Némán lépkedtem az ódon parkettán, lábujjhegyre emelkedve hajtottam be magam mögött a bejárati ajtót. A lakásba halovány fénycsóvákként világított be a nap, ajkaimat összeszorítva ugrottam el a recsegő, korhadt lapról. Halkan igyekeztem a szobám felé, az ajtót becsukva heveredtem az ágyra. A hófehér plafont bámultam, a helység hamarosan megtelt a szinte néma dúdolással. Az álom már rég cserbenhagyott, s hiába próbáltam lehunyva tartani a szemeimet, azok újra meg újra kipattantak, s kíváncsian figyelték az ablak mögött éledező világot. Mély sóhajjal nyomtam fel magam az ágyról, az éjjeliszekrény felé nyúlva ragadtam meg az üres lapot, s a mellette pihenő papírt.

Szinte gondolkodás nélkül jöttek a szavak s a hófehér papír percek alatt megtelt a lélekből jövő szöveggel. Már nem sírtam, ha rá gondoltam, mindössze egy halvány mosoly futott végig arcomon. Hamarosan újra látlak.

Drága Alina,

Elmondhatatlanul hiányzol minden egyes nap. Akárhová nézek, mindenről te jutsz az eszembe: a vidáman szálló pillangókról, a kertben növekvő színes virágokról. Istenem, mekkora lehetsz már! Biztos egyre szebb vagy, hiszen napról napra csak szépülsz. Alig várom, hogy újra lássalak.

Amúgy tetszene neked ez a hely. Képzeld, a szomszédban van egy hasonló korú kislány, szerintem jól kijönnétek. Remélem Nyikolaj vigyáz rád, bár jobb kezekben nem is lehetnél. Számolom a napokat, amiket nélküled töltöttem, és ígérem, ha újra látlak, mindent bepótolunk. Szeretlek Alina!

A te egyetlen nővéred, Natalia.

Merev arckifejezéssel hajtottam össze a lapot. Nem török meg, nem sírhatok többet. Alina jó kezekben van, Nyikolaj az élete árán is megvédi. Lehet, hogy évekig nem láthatom, de ő a legfontosabb, s ha ezt a kínt kell elviselnem ahhoz, hogy éljen, akkor megteszem. Érte elviselem, ha egy életet kell is várnom.

Október

Elsárgult levelek szőnyege fedte be a sötét földet, az ágak csupaszon hajlongtak a szélben. Néhány száraz levél lustán hullámozva hullott a földre, halk ropogással összecsókolózva társaival. Minden olyan csendes volt, minden olyan halott volt. Régen gyűlöltem az őszt, mikor a természet magába roskadva elenyészik. Gyűlöltem a várakozást a friss virágok illatára, az éltető napfényre, a világ újjáéledésére. Gyűlöltem a szürkeséget, a borongós, esős délutánokat, a csípős hideget, mely pirosra marta az arcomat. S most mégis nyugodt lélekkel figyelem az elhaló tájat, a fonnyadó virágokat, a száradt faleveleket, a megsárgult fűszálakat. Hiszen minden új élet az elmúlással kezdődik.

Szemem behunyva élveztem a ősz hideg karjainak ölelését, s hirtelen nem éreztem magam magányosnak. A szél hideg ujjai durván szántották végig arcomat, testem remegve fogadta a hűvös érintést. Az egyedüllét nem tartott sokáig, a halk léptek társaság reményével kecsegtettek. Apa némán ült le mellém, súlya alatt halkan nyikorgott az öreg hinta. Nem pillantottam rá, hiszen tudtam: nincs mondanivalója. Az az esős délután mindent megváltoztatott, egy meggondolatlan mozdulat apró darabokra szaggatta a minket összekötő vékony szálakat. Makacsul bámultuk a távolt, ujjait tördelve figyelte a kertben ólálkodó éjfekete madarakat, akik élelem után kutatva pásztázták a száraz füvet. Szótlanul nyomtam fel magam, s magam mögött hagyva sétáltam az ajtó felé. Menekültem előle. Menekültem a szavaktól, menekültem az érzésektől, de legfőképpen tőle. A tettek csupán tettek, s bármekkora is a bűn a szeretet mindig felülkerekedik, s ezt képtelen voltam bevallani magamnak. Nem akartam gyenge lenni, nem akartam érezni, olyan akartam lenni, mint ő: egy üres lélek, aki megtalálta nyomorúságos helyét a világban, s éreztem, hogy lassan ezzé válok. Egy keserves, nyomorult lénnyé, akit elfelejt a történelem.

Mégis, minden ilyen fanyar gondolatot elnyom egy ember jelenléte, aki türelmetlenkedve várakozott az ajtó előtt. Krémszínű zakója messziről kiemelte aranybarna pillantását, lépteim mosolyt csaltak arcára. Magas sarkú híján mellkasába ütközött pillantásom, zavaromat igyekeztem egy mosollyal elrejteni.

-Még most sem vagy hajlandó elárulni, hogy hová viszel?

Türelmetlen kisgyerek módjára szinte repültem az autóhoz, hangom izgalommal telt meg. Fejét hevesen megrázva nyúlt zsebébe a kulcsért, a fekete autó halk kattanással nyílt ki. Ajkaim csodálkozva váltak el egymástól végigmérve a tompa fénnyel csillogó Bentley-t. A fekete bőrülés tökéletesen harmonizált a műszerfal szürkés-feketés színével, a tömény elegancia némi könnyedséggel keveredett a sportautó vonalával. Zayn némán kötötte be magát, mindössze arra várt, hogy az ajtót behajtsam magam mellett. A  motor felbőgött, a jármű hangtalanul gurult ki a ház elől, szinte hozzásimult a betonhoz, akárcsak a korcsolya éle a tükörjéghez. Az épületek szinte összeolvadtak mellettünk, a gyorsuló sebességtől mindinkább belesüppedtem a székbe. Pillantásom kerülte az utat, minden emléket elásva a múltba. Nem hagyhattam, hogy a tegnap zord képei újra és újra visszarántsanak a mélybe. Nem.

Kezem feszülten markolta meg a fekete övet, fejemet hátradöntve néztem a mellettünk elsuhanó fák árnyékait. A Nap lassan halvány csíkká préselődött a dombok mögött, utolsó fényeit szétárasztva az egyre sötétedő égbolton. A percek úgy teltek, akár a homokórában pergő szemek, melyek egy pillanat alatt omlanak alá. Üdvözöljük Manchesterben –olvastam végig a táblán futó szöveget. Kíváncsian pillantottam a mellettem ülő férfire, ő azonban az utat figyelve koncentrált. Mindössze egy pillanatra tekintettem rá, végigmérve markáns vonásait díszítő borostás arcát. A lágy fékezés volt az, mely kizökkentett a világból, s az autó finom mozdulatokkal parkolt be a kocsik tengerébe. Megrökönyödve szálltam ki az autóból, végigmérve a mellettem elhaladó emberek sokaságát. A férfiak elegáns öltönybe öltözve vonultak a hölgyek mellett, kiket csakugyan az elegancia és a sikk jellemzett. Stólák a vállon, retikülök a kézben, csillogó ékszerek köszöntek vissza szinte mindenhonnan. Szinte kívülállónak éreztem magam testhez simuló fekete ruhámban, kontyba fogott egyszerű frizurámmal. Rosszallón pillantottam a felém magasodó Zaynre, ki végigmérve minden apró porcikámat tekintett rám. Igazán említhetted volna, hogy egy bálba hozol.

Az előttünk magasodó impozáns épületbe szinte özönlött a tömeg, a táblák már messziről szembetűntek: Hattyúk tava balett előadás a moszkvai Bolshoi balett iskola prezentálásában. Éreztem, ahogyan tüdőmben megakadt a levegő, ajkaim elváltak egymástól.

-Reméltem, hogy örülni fogsz neki – karját felém nyújtva várt, kezemet szótlanul csúsztattam az övébe. Karöltve lépdeltünk a hófehér márványlépcsőn, a színház előterében toporgó tömeg apró csoportokra oszolva múlatták az időt. A falak vörös színben pompázva olvadtak egybe az arany berakásokkal, a plafonról kristályok millió hullottak alá. Tekintetem minden apró részletet végigmért, a bársony függönyökön át az aranyozott szegélyű tükrökig.

-Szóval? – mély hangja bizonytalanul törte meg a köztünk lévő csendet, szavára megremegve szorítottam meg karját.

-Miért? – mindössze ennyit tudtam mondani, válaszára várakozva pillantottam rá.

-Gyönyörű vagy, Rose – szemei minden apró porcikámat végigmérték, tekintete végül arcomnál állapodott meg. Egy idős hölgy lágy hangja invitálta be a hamarosan kezdődő műsorra az embereket, gépies szavai hirtelen szakítottak ki a miértek közül. Zayn fejével a terem felé biccentve igyekezett terelni, sikeresen elkerülve a várt választ.  Pillantásom a plafonra szegezve ráztam meg fejemet, reménytelenségemet heves fejrázással ötvözve mosolyodtam el. Ezt most megúsztad Malik. Utoljára.

A terem lassan sötétült el, az aranyszegélyes, vörös függöny nehézkesen gördült fel. A színpad félhomályban úszott, az ezüstös fény néhol megcsillant a ruhákat díszítő apró köveken. A kezek egyszerre mozdultak, a lábak könnyedén hajlongtak a levegőben. A táncosok eggyé válva adták át magukat a zenének, fejük oldalra szegve a fizika törvényeinek hátat fordítva emelkedtek a levegőbe minden egyes ugrást követően. Az aprólékos mozdulatok olyan könnyedek voltak, akár egy kecses hattyú lágy szárnycsapásai, s én elvesztem. Elvesztem a múlt tengerében fuldokolva, arcomat sós könnyek marták a csodálattól és az emlékektől. A múlt emlékeitől, a tegnap apró darabkáitól, melyek újra és újra eggyé váltak bennem. Itthon vagyok.

Szótlanul figyeltem a dombok sziluettjét, az autópálya narancsos fényei kísértetiesen világították meg beton utat. Szinte elmélyültem a sötétbe burkolózó természetet figyelve, az ezüstös Hold fénye megbabonázott. Az autó hirtelen fékezett, feleszmélve pillantottam a mellettem ülő fiúra. Kormányon heverő kezét felém nyújtva biccentett az ajtó felé, s én egy bizonytalan bólintás után engedelmeskedve léptem ki a kocsiból. Testemen hullámként söpört végig a hideg, kezemet az övébe helyezve húzott maga után.  A kocsik hangja csak távoli zaj volt csupán, a mező az éjszaka fényeibe öltözve nyugodott. A csillagok ezernyi kristályként ragyogták be az eget, a fű néhol megrezzent a állatok óvatos mozgásaitól.

A két kar lassan fonódott derekamra, mellkasa szorosan hátamnak feszülve tapadt hozzám. Halk szuszogása füleimet csiklandozta, arcomra mosoly futott. Fejemet szórakozottan kaptam el, eltávolodva tőle pillantottam rá. Arcát homályosan világította meg a Hold tompa fénye, féloldalas mosolya így is kristálytisztán látszódott.

- Miért csinálod ezt? – szinte suttogtam a szavakat, mintha attól félnék, hogy valaki meghallja őket. Ajkát ismételten mosolyra húzta, zakójának ujját feltűrve lépdelt felém.

- Miért kérdezed ezt minden egyes alkalommal?

- Nem érdemeltem ki ezt, Zayn. Semmit nem tudsz rólam. Semmit…

Ujját óvatosan csúsztatta ajkaimra, elállva a szavak özönét. Hirtelen némultam el, ujját makacsul toltam el magamtól.

-  Az istenit Rose, csak egyszer fogd be azt a nagy szádat!

Karját feladást színlelve tárta szét, tekintetét szinte könyörögve emelte az ég felé. Cinikusan horkantam fel, kezeimet keresztbe fonva távolodtam el tőle.

- Ne beszélj így velem!

- Te meg ne hisztizz mindenért, ne keress kifogásokat, ne keress miérteket, csak egyszer bírd ki! Köszönd meg, légy hálás, csinálj amit akarsz, csak ne szabadkozz!

Ujjai égették karomat, ahogyan megragadta azt, az elégedetlenségtől felszisszenve téptem ki karomat az övéből.

- Ne érj hozzám, Malik – ujjaimat fenyegetőzve emeltem a levegőbe, válasza mindössze egy hangos nevetés volt, mely csupán olaj volt a tűzre. Éreztem, ahogyan elönt a düh, közeledő alakja pedig még inkább szította a bennem lévő indulatot. Keze szorosan bilincselt magához, esélyt sem hagyva az ellenkezésre. Szorítása égette a bőrömet, szinte alig éreztem karjaimat, a fájdalom átjárta testemet. Durvasága mégis lenyugtatott, akár egy adag ópium, mely szétárad a testben, nyugalmat hozva az elmére. Testem lassan gyengült el, szorítása mégsem hagyott alább. Ajkai apró csókot leheltek nyakamra, mely egyszerre volt szenvedélyes, teli gyengédséggel és vadsággal. Vadsággal, mely szította a bennem lévő tüzet. A lángokat, melyekről azt hittem, rég kihunytak. Legbelül égtem. Égtem a vágytól. Égtem a gyengeségtől, s a félelemtől, attól rettegve, hogy ez több mint egy forrón égető vágy.