TIZENNYOLCADIK/2.RÉSZ

Sziasztok drágáim!
Megérkezett az új rész, amihez nem tudok sokat hozzáfűzni, remélem elnyeri a tetszéseteket. Szeretném megköszönni a támogatásokat, imádlak titeket! <3 Nem tudom elhinni, hogy már csak 3 olvasó választ el a száztól, hihetetlen, komolyan!
Ha tetszett a részt, hagyjatok nyomot magatok után!:)
Millió puszi,
Bella

.......................................................................

Bizalom

Natalia Konstantinova - Szeptember

Halvány mosoly futott végig arcomon, ahogyan a Nap vékony karokkal ölelt magához. Testemen jóleső meleg futott végig, hajamat oldalra dobva engedtem utat a lány sugaraknak. Csukott szemmel, némán hallgattam a madarak dalait, a szellő játékát, a hinta halk nyikorgását. Lassan emeltem fel pilláimat, a távolban egy sárga pillangó szállt virágról virágra. Piros rózsák futottak végig a kopott fehér kerítésen, s én szinte elvesztem ebben az örök világban. Már nem fájt. Megtanultam együtt élni az emlékekkel, a keserűséggel, s a lélek nyomorával. Megtanultam, hogy Rosalie Turner vagyok.

Lassan emelkedtem fel, lábaim bizonytalanul tették a lépéseket. Bizonytalanul, de egyedül. Egy könnycsepp kuszán folyt végig arcomon. Ezt legalább visszakaptam az élettől. A forró vízben lassan engedett fel a tea filter, színes füstvonalat hagyva maga után. Térdeimet magamhoz szorítva kuporodtam a kanapéra, s a magány újra mellém dőlt. A ház némaságba burkolózott, a függöny hangtalanul libbent az ablak előtt. Üres tekintettel meredtem a távolba, elmerülve sivár lelkemben. Az emlékek elnyomva bolyonganak a sötétben, s nincs élet melyre boldogan emlékeznék. Az elmém kietlen és kopár, akárcsak a szívem. Nincs helye érzelemnek.

Az öreg tölgyfaajtó kopogástól remegett, ijedten kaptam hátra tekintetem. Lassan nyomtam fel magam, lábamba éles fájdalom nyílalt, s én erőtlenül rogytam vissza a kanapéra.

Nem szabad magad megterhelni, Rose. Légy magaddal türelmes.

Ajkaimba harapva emelkedtem fel, apám szavait egy apró fejrázással igyekeztem messzire űzni. Francba a türelemmel.

Apró léptekkel közeledtem a bejárat felé, testemmel nekifeszülve támaszkodtam neki.

- Ki az? – vékony hangom erőtlenül szelte a levegőt, körmeimmel óvatosan húztam végig az öreg ajtót.

- Én vagyok az, Rose – mély hangja ismerősen csengett, halk sóhajjal nyúltam a kilincs felé. Lassan tártam ki az ajtót, végigmérve felém magasodó alakját. Értetlenül pillantottam rá, akárcsak minden egyes nap. Tegnap, tegnapelőtt, és azelőtt. Hetek teltek el a kis játéka óta, hosszú napok és órák.

Igyekeztem eltaszítani magamtól. Ellökni, megszabadulni tőle, mint felesleges tehertől. Irtóztam a fájdalom újabb lehetőségétől, attól, hogy valaki újra megsebez. Talán ő lesz az, aki az utolsó tőrdöfést adja. Aranybarna szemei kíváncsian vizslattak, ajkai egymásnak feszülve vártak. Nem szólt egy szót sem, megtanulta: mellettem a csend olyan, mint másnak levegőt venni. Ébenfekete haja rendezetlenül állt, kezei zsebre dugva pihentek. Aprót biccentett fejével köszönésképp, ajkait megnyalva eresztett el egy mosolyt.

- Bemehetek? – türelmetlenül tört ki belőle a kérdés. Meredten pillantottam rá, arcom érzelemmentes maszkká lett. Hiszen már tudhatnád a választ.

Gyűlöltem a nyomort, amiben éltem, szégyelltem azt, aki vagyok. Egy perc alatt zuhantam a mélybe, az élet sötét és hideg vermébe. Megtanultam, mi a valóság, de elfogadni sohasem fogom. Óvatosan pillantottam hátra vállam felett, végigmérve a kopott falakat, az ódon parkettát, és az öreg bútorokat. Fejemen aprót rázva csuktam be magam mögött az ajtót, karjaimat keresztbe fonva eresztettem el egy halvány mosolyt. Ajkain fáradt sóhaj csúszott ki, szája mosolyra húzódott. Nem erősködött, nem tiltakozott, nem kérdezősködött. Óvatosan foglalt helyet a lépcsőn, kezét felém nyújtva pillantott rám. Ujjaimat lassan csúsztattam a poros korlátra, erősen megmarkolva azt, s lassan ereszkedtem le mellé. Fejét rázva tekintett a távolba, kezeit összedörzsölve tekintett rám.

- Makacs vagy – mosolya lassan torkollott nevetésbe, s én magam is mosolyra görbítettem számat. Nem válaszoltam, hiszen tudtam: igaza van. A némaság, mint kelletlen harmadik fél ült közénk, mindössze az utca zaja törte azt meg.

- Meddig nem fogsz beengedni a lakásba? – mély hangja hirtelen törte meg a csendet, szavai mégis lágyan szálltak a levegőben.

- Ameddig azt jónak látom – finom mozdulatait ismételten egy pofonnal köszöntem meg, kemény szavaim monoton hangom hagyták el számat. Szavaim újból és újból megmarják, ő mégsem hátrál meg. S ez a sötét bizonytalanság mindennél rosszabb. Mit akarsz tőlem, Zayn?

- Nem akarlak lelombozni, de milliószor jártam már abban a házban, nem tudsz újat mutatni – hangja ércesen szelte a levegőt, meredten figyelte a távolt. Tétlenül fontam össze ujjaimat, ajkaimat összeszorítva meredtem a semmibe.

Lassan emelkedtem fel, óvatos léptekkel közelítettem meg az ajtót. Kezemet hezitálva csúsztattam a kilincsre, ujjaimmal finoman végigsimítva azt. Ne bízz meg senkiben Nat. Nem tudhatod, ki akar bántani. Apám szavai kísértetiesen csengtek fülemben, s egy percre eltántorodtam a lépéstől. A lépéstől, mely egy új fejezetet nyit az életemben.

Fejemmel aprót rázva markoltam meg a hideg kilincset, s az ajtó nyikorogva tárult ki. Válla felett pillantott hátra, aranybarna szemei arcomat méregették. Szótlanul meredt rám, lassan emelkedett fel a szürke lépcsőről. Némán sétált felém, s egy pillanatra megállt előttem. Ajkai szóra nyíltak, ujjaim azonban elnémították. Ne kérdezz, csak menj!

Bizonytalanul bólintott, apró léptekkel került egyre bentebb és bentebb. Kezeit zsebre dugva mérte végig a hatalmas falakkal szegélyezett teret, néma léptei alatt a parketta halkan recsegett. Nem mertem ránézni, tekintetem a padlóra szegeztem, karomat keresztbe fonva lépdeltem mögötte. Gyűlöltem a megvetést, azt, hogy minden kicsúszott a kezeim közül. Nem kértem a lenéző pillantásokból, a lekezelő szavakból. Megkapta amit akart.

- Egész otthonos lett – köszörülte meg torkát, ujjaival lassan simította végig a mélybarna konyhaszekrény pultját. Cinikusan horkantam fel, szám gúnyos mosolyra húzódott. Zayn értetlenül pillantott rám, majd szótlanul folytatja útját. Óvatosan ragadta meg az ódon, fehér ajtó kilincsét, mely nyikorogva engedett utat. Lassan lépdelt, mintha csak üvegszilánkok borították volna a padlót, mintha egy törékeny szív darabkáin járkálna. Halkan követtem őt, minden mozdulatát figyelve, miközben a lelkem és elmém maradékát apróra emésztette a bűntudat és az önmarcangolás.

Hiba volt beengedned Őt.

Mindent aprólékosan mért végig: a falat díszítő kopott tapétát, az öreg ágy ódon keretét, a kopott éjjeliszekrényt, az ablak előtt földre hulló függönyt, melynek csipkeszegélyét óvatosan simította végig. Óvatosan guggolt le a falnak támasztott festményhez, az alak vonalain finoman vezette végig ujjait.

- Emlékszem erre a képre, fent volt az emeleten. Gyönyörű festmény.

- Igen, gyönyörű – egy percre tekintettem a színpadon magasodó alakra, kecses mozdulataira, karcsú alakjára.  A távoli múlt, mint egy régi álom lebegett előttem. Mintha sohasem történt volna meg. Egy köddel itatott vágy, mely az illúzió világában tovaszállt.

- Illik a szobához, olyan…

- Szegényes? – mondatát keserűen fejeztem be, zsibbadó lábaim remegve tartották testem. Szótlanul lépett mellém, kezeit zsebébe csúsztatva nyitotta szóra ajkait.

- Inkább a rusztikus szót használnám, vagy mi a fenét…

Keserű grimaszom mosolyba torkollott, szemöldökömet összehúzva mértem végig arcát. Kínosan vakarta tarkóját, arcán kelletlen mosoly ült. Egyáltalán tudja, mit mondott, vagy csak okosnak akart tűnni?  Arca az ellenkezőjéről árulkodott, s ez akarva akaratlanul is mosolyt csalt arcomra.

- Vagy mi a fenét – ismételtem el szavait, melyek végtelenül megnevettetek. Lassú léptekkel közeledtem a kanapé felé, majd óvatosan nyúltam az asztalon hagyott gőzölgő teámért. Némán foglalt helyet mellettem, ujjait egymásba fonva köszörülte meg torkát.

- Az apád…

- Nincs itthon – jelentettem ki monoton hangon, majd aprót kortyoltam a piros italból. Könnyedén bólintott, ajkain halk sóhajt préselt ki. Nem hibáztatlak azért, ha félsz. Alexander Konstantinov nem rejti véka alá azt, amit gondol, és képtelen megjátszani bármit is, ami az érzéseivel ellenkező. Márpedig Zaynt nem kedveli, s ezt meg sem próbálja leplezni.

- Az apád nem kedvel – a szavai mögött megbúvó félelmet kerestem, hanyag mozdulatai mégsem árulkodtak rettegésről. Majd megütöd a bokád, Malik.

- Az apám senkit sem kedvel, saját magán kívül- dideregve húztam magamra a szürke plédet, lábaimat törökülésbe szorítva figyeltem a kinti világ apró mozdulatait, ahogyan az ágak lassan hullámoztak a szélben.  A szúró fájdalomtól halvány grimasz ült ki arcomra, ajkaimat összeszorítva vártam, hogy a gyötrelem hulláma áthaladjon testemen. Magamon éreztem merev tekintetét, én mégsem pillantottam rá. Tudtam, hogy kérdezni akar, mégsem tette meg. Nem ez a megfelelő alkalom, ezt ő maga is tudja.

- Tudod, imádok festeni, rajzolni, ilyesmi…- érdeklődve fordultam felé, fogalmam sem volt, mit akar ebből kihozni – ha szeretnéd, szívesen kifestem a házatokat. Nem nagy cucc, egy nap az egész.

Üveges tekintettel bámultam őt, nem értettem őt.

- Nem kell segítened – hidegen utasítottam el, erősen markoltam meg a még mindig gőzölgő teával teli bögrét.

- Az istenit Rose, belehalnál, ha egyetlen egyszer nem ellenkeznél? Miért kell újra és újra ellöknöd magadtól?

- Mert nem érdemeltem ki azt, hogy így bánj velem. Te pedig nem érdemelted ki a bizalmam.

Pofonként érték tüskés szavaim, leforrázva állt előttem. Arca eltorzult a dühtől, kezei ökölbe szorítva remegtek az indulattól.

- Majd szólj, ha elnyertem a bizalmad – cinikus hangon horkant fel, s a vastag tölgyfaajtó zengve csapódott be mögötte. A csend újra magával ragadott. Ismételten megbántottam.

Mérgelődve sepertem oldalra az arcomba omló tincseket, hajszálaim hanyagul hullámoztak szemeim előtt. Halkan mormolva idéztem fel magamban a régi papír képét az őt díszítő kusza betűkkel : tojásfehérje, narancslé, porcukor, almaecet, vanília, tejszín, eper, víz.  Kezdeti bizonytalan mozdulataimat lassan váltotta fel a rutin, mintha egy nap sem telt volna el azóta, mióta utoljára készítettem epres pavlovát a nagyival. A habcsók édes illata lengte be a lakást, az epres krém lassú kanalazásnak köszönhetően egyre inkább megfogyatkozott. Apa némán ült a kanapén könyvet olvasva, néha-néha felém fordulva rázta meg fejét.

 - Ha így folytatod, semmi nem marad belőle – jegyezte meg mély, érces hangján. Nagyot fújtatva csaptam le a kanalat a pultra, de végtére is, igaza volt. Az apró kosárkák lassan megteltek a tejszínes- epres krémmel, s elégedetten tekintettem végig a tálcán. Talán nem vágja hozzám az ajtóban.

Napokig gondolkodtam azon, ami történt. Vajon helyesen cselekedtem, amikor újra és újra ellöktem magamtól? Hiszen, talán ő az utolsó kapaszkodó, egy mentsvár, egy remény a jövőre. Napokig hezitáltam, mire beláttam, ismételten én vétettem. 

Óvatosan húztam magamra szürke pulóveremet, a megpakolt tálcát magamhoz szorítva léptem ki az ajtón. Nagyot sóhajtva, apró lépésekkel közeledtem a szomszéd ház felé. Lábaim meginogtak a küszöbön, s néhány percnyi hezitálás után nagyon nyelve nyomtam meg a bronzos színű csengőt. Idióta ötlet volt ide jönnöm.

Az ajtó lassan, résnyire tárult ki, s előttem egy velem egy magas, fekete hajú lány állt. Mélybarna szemei s vonásai akárcsak a bátyjáé, tekintete tele volt élettel. Talán én is ilyen voltam egykor.

Értetlenül pillantott rám, majd a süteménnyel teli tálcára. Sötét szemöldökét felvonva várt, a csendet végül ő törte meg.

- Kit keresel?

- Zayn, én Zaynt keresem – motyogtam halkan, mondatom végére a lány köddé válva hagyott magamra. Az apró résen halk, dübörgő zaj szűrődött ki, erős léptek visszhangoztak. Az ajtó nyikorogva tárult ki előttem, s Zayn alakja magasodott felettem. Lassan pillantottam rá, fáradt tekintete hol arcomat, hol a kezemben díszelgő tálcát méregette.

- Én csak unatkoztam ma reggel, és arra gondoltam sütök valamit, szóval hoztam át egy kicsit, remélem ízlik majd – a szavak hebegve-habogva hagyták el számat, tekintetem egy percre sem emeltem rá.

- Allergiás vagyok az eperre – hideg szavai apró tűszúrásként hatottak, úgy éreztem magam, mint akit nyakon öntöttek egy pohár jeges vízzel. Remek. Néhány másodpercig hezitáltam, egyik lábamról a másikra dőlve pillantottam rá. Apró mosoly bujkált szája sarkában, összeszűkült szemekkel figyeltem arcát. Óvatosan lépett elém, arcával lassan közeledett az enyém felé.

- Csak vicceltem – lágy, mentolos lehelete fülemet simogatta, halk szavait hirtelen váltotta fel a nevetés. Arcára elégedett vigyor ült ki, s én majd felrobbantam mérgemben. Ez még kijárt neked, Malik, de még egy ilyen, és megfojtalak.  Némán tűrtem a tréfáját, melyen látszólag ő jól mulatott, arcom fehéres színe lassan váltott pirosra.

- Nos, Jégkirálynő, csak nem elnyertem a bizalmad?

Szótlanul mértem végig hibátlan vonásait, rendezetlenül homlokára omló fekete tincseit, fáradt, aranybarna tekintetét. Szám akaratlanul is mosolyra húzódott, a megpakolt tálcát felé tolva léptem közelebb.

- Talán.